Nem,nem csak ezért nem írtam ide, a legfőbb ok az,hogy lusta disznó voltam.
Szóval, még a nyáron kérdezte meg tőlem az Anyukám, hogy ugyan miért nem gondolom meg/át, hogy felköltözzem a székesfővárosba (közel a Legényhez, nyilván), és folytatom az ELTÉ-n az
Akkor, én idióta, egész egyszerűen csak egy nemtudommal feleltem, pedig ott kellett volna rögtön ugrani, dobbantani.
Most megint előjött a dolog, átrágtuk az összes lehetőséget, a családdal, a barátokkal, a Legénnyel együtt.
Nem tudom mi lesz a vége, eddig úgy néz ki,hogy az óráim nagy számban egyeznek a fővárosi oskoláéval. \o/
Nyilván, nem kell agytrösztnek lenni ahhoz, hogy kitalálja az ember lánya- fia, ha felköltözöm, akkor összebútorozom a leendő doktorral, a kedvenc okostojásommal.
Voltak ezzel kapcsolatban intő tanácsok, hozzászólások, amiket magamban eldöntök, hogy figyelembe veszem-e, vagy sem. Elsősorban nekem kell meghoznom a döntést, hogy ér-e ez az egész nekem annyit, hogy csapot- papot, ez esetben barátokat, várost, egyetemet, szegedi levegőt hagyjak el.
Hát ér.
Ha másban nem is, ebben biztos vagyok. És nem azért, mert nem szeretem a barátokat, a várost, az egyetemet, a szegedi levegőt, hanem mert tudom, érzem, megálmodtam, nevezzük annak,aminek akarjuk, hogy mennem kell.
Nehéz lesz / lehet/ lenne az új kezdés, persze, hiszen annyira nem ismerem sem az egyetemet, sem a tanárokat, sem a leendő csoporttársaimat (egy ember kivételével), sem a várost, hogy az már fogalom számba megy.
Nehéz, de félni nem félek tőle. Majd igyekszem. Eddig is voltak már új, váratlan helyzetek, sikerült is megoldani őket több-kevesebb sikerrel, de inkább többel, ha őszinte akarok lenni.
Kőkemény 20 évesen baromi nagy szavak ezek, és többel nem is akarok dobálózni, pláne nem érzelgősködni, hiszen mondhatnám, hogy Ő a legtökéletesebb, a legodaadóbb, a legokosabb, a legviccesebb,a ... Mondhatnám, de nem mondom, elég, ha én tudom.
Nem tudom azt sem, hogy mikor robban ki köztünk az első falakat és akváriumot (törpemalacot nem, halat viszont akar a szentem...hát normális dolog ez?!) rengető vita, a ruhák hajtogatásának módján, vagy azon,hogy Ő szereti a ráérős reggeleket, én meg már korán pörgök, mint a zománcos lavór, ahogy Édesapám szokta volt mondani. Nem tudom, mikor derül ki, hogy ami neki túl sós, az nekem még simán finom, vagy mikor játsszuk az első körmérkőzést a távirányítóért, mert Ő meccset nézne, de nekem a Rosalindához lenne kedvem. Azt sem tudom, mikor bomlik fel a kávé ágyba való behozatalának rendje. Azt sem tudom, hogy mikor akad ki végleg a zenei ízlésemen, a sok csíkon és sípon, nádi hegedűn, azt sem tudom, nekem mikor lesz elegem a post- rock szédítő magasságaiból.
Eddig nem volt vérre menő vita egyikből sem, Ő ezt hallgatja, én nem (vagy addig duzzogok, míg mindketten nem azt hallgatjuk,amihez nekem lenne kedvem--néha fordítva), beosztottuk a tévézést is, reggelente hajlandó vagyok mérsékelten gyors lenni(néha) ,amiért cserébe hamarabb ki lehet rángatni Őt is az ágyból.
Szentimentális lezárást meg pláne nem akarok, már lassan az én gyomrom is forog a sok érzelgősségtől ,hát még...
Szóval, van ez a dilemma, ami igazából már nem is dilemma, hiszen egyre élesebb kontúrokat kap. Kétségeim nincsenek.
