Say a little....

Mondom,hogy tűz van, babám!

Jelentkeztem vizsgákra, január 24-én végzek, ha leszek olyan zsír gyerek,hogy nem hasalok el elsőre.
Tizenharmadikán lesz az első, a filozófiatörténet vizsga, aztán a halál, a fekete betűs, tizenkilencedikén....
Ha van Bennetek csöpp majomszeretet, akkor gondoljatok rám fél pillanatig.
Szegeden zajlik az élet, nyit a karácsonyi vásár, megejtettük már az idény első forralt borozását kedves barátnőkkel, tökéletesen el tudok navigálódni (apró kitérőkkel) barátnő lakásáig, ésatöbbi.
Egyetem továbbra is kedves nekem, rájöttem amúgy: az utóbbi pár napban többet tanultam,mint a gimi négy éve alatt összesen. Nyilván, mérföldekkel másabb,persze. Csak szokatlan néha. Meglepődöm.
Aztán rengeteg a furcsa-szokatlan érzés bennem. Tél készül,mégis tavaszodik.
Ennél nagyobb közhelyet most nem tudtam kitalálni, mégis valósnak érzem.
Látszólag okok nélküli vigyorgás, nyugalom, olyan nyugalom,ami csuda jó....
A minap voltam Twitter-találkozón is. Fenomenális volt.:)
Vágyak sorakoznak, lassan listát kéne írnom, Do it! -jelleggel. (nem fontossági sorrendben!szigorúan)

Nem ártana elkezdeni készülni a Színműre sem, kiesek a mókuskerékből,aztán leshetem magamat...

Érzelmek, tervek,ötletek,rossz bejegyzések vannak,lesznek...:)
(ez van akkor,mikor nem agyalok....)
Előre is elnézést.

Valaki jár a fák hegyén.

De nem a félelem.

Tegnap éjszaka próbálkoztam azzal,hogy összeszedett bejegyzést rakok össze magamban. Kicsit
érthetőbbet,panaszkodtak,látják,hogy most jó ,de nem értik.
Nem is tudom.
Rengeteg van most bennem,amit talán le lehetne, de nem biztos,hogy le kell írni.
Féltem ezt az Egészet, félek,hogy elröppen,ha túlgondolom/képzelem.

Ami biztos,amit le merek írni-hogy megint rengeteg a mosoly. Amit az előzőben is írtam:a könnyedség.
Azt tudjátok-kiderülnek a régebbi szösszenetekből,hogy volt egy elég nagy mélypont,elég mély gödör...Nem mondom,hogy rettenetes időszak volt,dehogy.
Rengeteg dolog került bennem a helyére, tisztáztam kérdéseket, becsuktam ajtókat.
Meg persze, rakás öröm is. De hullámvölgyekkel teli. Tudom én,nem lehet mindig mindenki a magasban, az úgy nem érvényes.
De ennyit dekkolni a sötétben-az sem fair túlzottan.

Szóval. Nem mondom,hogy egész nap vigyorgok,mint a tejbetök,de vannak egész kellemes időszakok.


Visszaolvastam-nagy ráértemben- a régebbieket. Fröcsög belőlük a kesergés,a depresszió,a sötétség. Én nem ilyen vagyok.
Legalábbis remélem.
És ami az egyik legjobb az egészben:azt is érzem,hogy a régi énem,az az igazi, lassan ébredezik bennem. Óvatosan csalogatják belőlem. Nem is csalogatás ez. Édesgetésnek mondanám,de nem mondom.
Nem tudom miért,nem tudom hogyan. De nem is akarom.
Ez nem fejjel az erdőnek,vagy ugrás a mély víz közepébe. Vagyis talán kicsit.
Sokkal megfontoltabb,óvatosabb. Belemerítem a lábam a tóba,megnézem milyen meleg. Csak utána ugrok. Nekifutásból.
Állok a stégen. Készülök?
Jaj,nem tudom.

És ez az,amit nem értek. Én,aki mindig gondolkodás nélkül vágok bele dolgokba, dacolva a következményekkel...Most félek így hirtelen,most megtorpanok. De nem az Egésztől félek. Sokkal inkább attól,hogy elrontom-elbarmolom.
Ezt nem szabad.
Ezt most nem.


Még így sem érthető-lehetséges.
Bele kéne nézni a lelkembe,vagy nem is tudom. Megmutatni,úgy könnyebb.
De mégsem. Még ne nézzetek bele.
Még várok én is.
És most,kivételesen szeretek várni.