alakos játék.százszor zárt titok.

A "még csak csütörtök van" ünnepélyesen vissza lett vonva. Hál' Istennek, már csütörtök van. A holnapi nap megint káosz, szerintem a délelőtti vonat visz majd haza. Nem szeretnék három hét után még ennyit sem maradni itt, Szentes városában. Ja, kihagytam azt, hogy Szentes nagyszerű városában... Ez a hét talán egy icipicivel ért többet, mint a tarkónvágás. De tényleg. A hétfő az volt a csúcs, végzős osztályhoz híven, mindenki kómásan, halálra vált arckifejezéssel tántorgott iskolába.Be. Szokásomhoz híven most is sikerült legendás ügyességemről tanúbizonyságot tenni. Nálam szerencsétlenebb, bénább, tanácstalanabb embert a hátán nem hordott még senki. Vagy csak nagyon keveset. Művészi módon vagyok képes dühöngeni, félreérteni az embereket, vagy játszani a sértődöttet, tulajdonképpen a semmiért, vagy a majdnem semmiért. Mindegy, ez az én saram marad. Azt viszont nem szeretem, ha sajnálnak. És nem az ál-öntudatos fruska beszél belőlem. Nem szeretem a szánakozó arckifejezéseket, pláne, ha látom, hogy nem szívből jön. Ha odajön megkérdezni mi bajom, kérdezze őszintén, ne jópofaságból. Én sem nyalogatom senki talpát. Egyébként most marha jól elvagyok a kis gondolataimmal, egyedül a szobában, kettő hazahúzott, ami nem baj, legalább nyugton vagyok kicsit. Nem hallgatom fél egyig, hogy kit ejtettek ki a népszerű valóságsóderből, vagy kit nem. Lehetséges, hogy fel kéne vennem a fonalat, így bekapcsolódhatnék én is a 301 társasági életébe. Részben. Hétvégén végre otthon dögölhetek, szombat este bál lesz, kedvem nincs, ruhám van-ez most igazi plázapicsásnak tűnhet. Pedig annyira nem. Nem lelkesedem most az emeletes cipőért, ellennék a kis barna tornacipőmben is.-Ennek megvétele lett a tavasz legjobb pillanata. Vagy majdnem a legjobb. Várnak rám még tételek, és jön a rettegett nyelvvizsga eredmény is. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem sikerült. Elvileg azért csináltam ezt a fajtát, hogy biztosan átmenjek. Legalább száz darab tesztet töltöttem ki, ennek ellenére van egy olyan feladat, aminél örülök, ha fél pontot összekapartam. Nem fogom rá a feladatokra, talán én készültem kevesebbet a kelleténél. Mindegy.Ha nincs meg, akkor ez volt az utolsó bejegyzésem, elásom magam a kertünk végében, ültessetek a síromra sárgadinnyét, vagy dísztököt. Legalább valami hasznomat vegye az utókor. Lassan- lassan eluralkodik rajtam a pánik. Három hetünk van, oda-vissza, és érzem, hogy kifutok az időből. Minden téren. Megtörtént az, amitől idáig tartottam. Megszerettem Szentest, az összes hiba, ballépés, mocsok ellenére, és tudom, hogy nagyon fog fájni, hogy elmegyek. Néha érzem, hogy rohannék minél messzebb, csak legyek túl mindenen, néha viszont rám tör az, hogy itt alakult ki egy valaki, aki aztán nagyjából én lettem. Ha elmegyek, akkor az a valaki itt marad, és bárhogy kapálózok ellene, megint vésővel kell kifaragnom egy másikat. Itt hellyel-közzel elfogadták azt, aki vagyok. A hibákat elnézik, a hibáimért leordítják a hajamat. Ott majd a kutya nem fog velem törődni, egy leszek a többi öntudatos, okoskodó, magahajhász, alkoholista, könyvkukac közül. Nyilván, nem szeretnék én reflektorfényben járkálni, de itt figyeltek rám. Néha. Észrevettek, meghallgattak. Néhányan. Jó, csap elzárva. Ez pedig a zongoraszóló. Rendben. Egyelőre vagyok, aki vagyok. Illetve már az sem. Kifordultam. Kifordítottak. Lépteket hallok.Keresztet vetek. Ajtót nyitok. R.